Halál a Níluson kritika (spoiler mentes)

Kenneth Branagh rendező szakértelmét több oldalról is meg tudjuk figyelni, mert idén két filmjét, a Belfastot és a Halál a Níluson-t is egyszerre vetítik a mozikban. Habár mindkét premierje kicsit csúszott, nem bánkódunk, mert ahogy a közmondás is tartja: jobb később, mint soha. Szinte egy teljes évet vártunk arra az adaptációra, ami Agatha Christie egyik leghíresebb regényéből csemegézik. Ez már a harmadik alkalom, hogy a legendás krimi író művét forgatja egy rendező a kezei között, mert először 1978-ban, majd 2004-ben is elkalandozhattunk Poirottal a 20. századi Egyiptomba.

A kedvenc belga nyomozónk, Poirot (Kenneth Branagh) most egészen a bajuszának a történetéig kalauzol vissza minket, pontosabban egy 1914-es világháborús övezetbe, ami a sokk és a szívfájdalom jegyében indítja meg a filmet. Legközelebb 1937-ben találkozunk vele London egyik népszerű szórakozóhelyén, ahol éppen két közeli barátnő, Linnet (Gal Gadot) és Jacqueline (Emma Mackey) sodorta magát igazán kínos szituációba. Talán az egyetlen tanulság, amit le lehet vonni a filmből, hogy más kezéről ne csapjunk le egy vőlegényt sem, mert nagy árat fizetünk vele. De semmit sem lehet tenni, ha az ember szerelmes lesz, még akkor sem, ha Jacquelin meglévő jegyességét kell emiatt felbontani, majd boldogan elmenni egy hajós nászútra olyan emberek kíséretében, ahol szinte mindenkinek bőven elég indoka lenne megölni az újdonsült feleséget. Poirot erre az esküvői körútra természetesen több okból kifolyólag is meghívást kapott. Ám egy hívatlan vendég is megérkezik a fedélzetre. 

Természetesen a tipikus "ki a gyilkos?" történetszál sem maradhat ki egyetlen Agatha krimiből, így nem tekinthető spoilernek, ha azt mondjuk, hogy a Karnak fedélzete literális vágóhíd lesz, sorra hullani fognak az áldozatok. A meghívott vendégek közül egy kicsit mindenki árnyékos magánélettel rendelkezik és Linnet hatalmas vagyonára különböző módon, de fáj a foguk. Ilyen Linnet keresztanyja, az ügyvédje, a férje, a cselédje, az orvos, de még Jacquelinet is. 

A Halál a Níluson hajója legalább olyan lassan halad, mint maga a történet. Egy teljes félidőt kell várnunk ahhoz, hogy megtörténjen a rejtély középpontjában álló gyilkosság. Az első félidőben kiderül, hogy kik lesznek a karaktereink, és megalapozzák azokat a cselekedeteket, amelyek később nyommá válnak. Nem túlzás azt sem kijelenteni, hogy a film csak akkor élvezetes, amikor Poirot-ra összpontosít. Branagh látszólag élvezi a lehetőséget, hogy eljátssza a mesternyomozót, és az előadása is teljesen élvezetes. De csak az utolsó fél órában pörög fel a film mindenki kedvenc jelenetével: az összes gyanúsított ugyanabban a szobában, Poirot pedig módszeresen elmeséli a történetét, mielőtt megoldja a rejtélyt. Ez a befejező rész azt a szórakozást és energiát tartalmazza, ami a film nagy részéből hiányzik. 

A Halál a Níluson gyönyörű jeleneteket tartalmaz és Egyiptomot is nagyszerű (CGI) háttérként használja fel a hajón zajló összes kellemetlen eseményhez. Egy gyilkossági rejtélynek azonban izgalmasabbnak kell lennie! Még Branagh-nak a nagyszerű Poirotba fektetett munkája sem tudja megadni azt a szikrát, ami szükséges ahhoz, hogy az unalmas jeleneteket és a többnyire lapos karaktereket kompenzálja.