Moonfall kritika

Hogyan mutassunk be egy szörnyű felfedezést, ami szerint a bolygónk felé közeledő égitest elpusztítja a teljes emberi civilizációt? Nem, ez most nem a Ne nézz felről szól…csupán egy szerencsétlen időzítésről, ami miatt két hasonló világvége perspektívát bemutató film jelent meg túl közel egymáshoz. A Moonfall persze teljesen más megközelítéseket alkalmaz, és a történetszál is különbözik. Így a hasonlítgatást felesleges folytatni, inkább ássuk bele magunkat 2022 legújabb űr-akciójába.

Roland Emmerich igazán kitett magáért, hogy egy olyan katasztrófafilmet mutasson be, ami egyszerre ötvözi a sci-fi és a thriller tulajdonságait. Ezt a stílust már megszokhattuk tőle, hiszen a Függetlenség napja, a 2012 és a Midway is az ő fejéből pattant ki. A Moonfall pedig a hasonlóan felpörgeti a mozivásznat. A kritikusoknak kevésbé, ám az "egyszerű" nézőközönségnek tetszett a film, és kifejezetten szórakoztatónak gondolták. Na de vessük is össze a két csapat mozis tapasztalatait. 

A film középpontjában a Hold áll. Ez pont egy olyan égitest, amelyről tudjuk, hogy létezik, de mégsem gondolunk rá túl sokszor. Annyi ismeretünk van róla, hogy egy nagy gömb alakú kőzet, ami a Föld körül kering, és érdekes módon befolyásolja az életünket. Ritkán tesszük fel magunknak azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a Hold letérne a pályájáról. Nos, ez a film erre a kérdésre próbál választ adni egy igen sajátos módon. 

A történet szerint Brian Harper (Patrick Wilson) egy űrbeli küldetését teljesíti, amikor egy azonosítatlan tárgy az űrsiklójának ütközik, ez kiüti a másodpilótát, és megöli a másik társukat. Brian, annak ellenére, hogy ragaszkodott volna a saját történetéhez, komoran elfogadja a NASA ítéletét, hogy csupán egy napkitörés és az ő hanyagsága okozta a fenti balesetet. Kirúgják a munkahelyéről, így új életet kell kezdenie (és a film ezután 30 percig taglalja ennek az unalmas melléksztoriját). 10 évvel később egy titokzatos erő kilöki a Holdat a pályájáról, ami így egy spirálos mozgási pályán a Földet célozza meg. Ezt az alien megszállott és összeesküvés hívő K. C Houseman (John Bradley) fedezi fel, majd juttatja a NASA tudomására. Innentől pedig már a teljes világ káoszban ég, hiszen csak 3 hetünk maradt élni. 

Ez így elég egyszerűnek tűnik, és egy sablonos katasztrófafilmnek be is tudhatjuk... ám ez nem minden. A film középpontjában egy hatalmas összeesküvés elmélet áll, miszerint teljesen félreismertük a holdunkat, mind szerkezetileg, mint funkcióügyileg. Ha azonban ez még nem elég, akkor a film történetét felvezető technológiai-biológiai (Venom szerű) szörny/kreálmány műve mindaz, ami miatt a Földön mindenki élete veszélyben forog, korábban ő támadta meg az asztronautákat is. Így tehát az egykori másodpilóta, Jo Fowler (Halle Berry), összeáll egykori kollégájával, Brian Harperrel, illetve K.C-vel hogy együtt akadályozzák meg a Föld közelgő pusztulását, mielőtt az túl késő lenne. Hogy ezt mégis hogyan? Fel akarnak menni a Holdra, míg a katonaság nukleáris bombák útján próbálná meg megoldani a helyzetet, így feszült szituáció alakul ki, Harperék számára szűkös az idő. A világvége elérkezettnek látszik, a Hold (ami lehet nem is Hold?) már szinte súrolja a Föld felszínét, hatalmas károkat okoz, milliók halnak meg, a túlélők ezidő alatt bunkerekbe menekülnek, amivel jelen esetben semmire sem mennek. 

Persze a film nézése közben felmerül bennünk ezer és egy logisztikai kérdés, amelyek teljesen összeomlanak, ha csak egy pillanatig is gondolkodnunk kell rajtuk. Hiszen három hét alatt olyan dolgokat visz véghez a NASA, amit ha 2 év alatt megtesznek, megtapsoljuk őket. Persze a Moonfallt nem is a film mögött rejlő kérdőjelek miatt nézzük, hanem azért, mert nagyon menő az akciódíszlete. Olyan jeleneteket figyelhetünk meg, ahol lezuhan a Hold a bolygónkra, darabokra hullik és meteorzáporként pusztítja el a környezetünket. A folyamatosan változó gravitációs ereje pedig szökőárat okoz a világ minden pontján. Emellett még a vizuális effektek sem rosszak! És persze itt ez a gond...hogy a film nem törődik annyira a cselekménnyel, mint magával, a vizuális élménnyel. 

Emmerich munkássága óta szinte hozzászoktunk a világvégi szatírákhoz, aminek enyhén szórakoztató jellege van. Ám ez most tényleg csak ennyiből áll, nem tekinthető kompetens alkotásnak. A Moonfall szereposztása közel sem színes, és a szereplők történetének bemutatásán kívül más nem igazán történik velük a filmben. Érzelemmentesen és visszafogottan viszik tovább a szálat, mintha csak egyszerű gyalogosok lennének, akiknek be kell érniük a célba. Nem emelkednek ki. Ezt arra is rá lehet fogni, hogy ők is hétköznapi emberek, akiknek világméretű problémákat kell megoldaniuk, és nem ülhetnek le drámázni, vicceskedni, hanem komolyan oda kell tenniük magukat.

Konklúzió: Elég jó film a Moonfall? Nehéz rá válaszolni, főleg amikor Hollywood minden második hónapban hasonló léptékű, vagy jobb műveket ad ki a kezei közül. A film nem elég izgalmas ahhoz, hogy szemet hunyjunk a gyengeségein. Persze a CGI effektek miatt mindenképpen érdemes megnézni, abban egyedit alkot, másban kevésbé.